A Nem víznek való vidék Youtube-csatorna alapítója, Csala Dániel szerint versenyt futunk az idővel, hogy megmentsük a kiszáradó magyar tájat.

Podcastunk legújabb adásában egy olyan emberrel beszélgetek, aki – bár nem vallja magát szakembernek – nagyon sokat tud a vízválságról, amellyel országunknak szembe kell néznie. Csala Dániel már évek óta foglalkozott a témával, amikor megalapította a csatornáját, ahova olyan filmeket és podcastokat gyárt operatőrével, amelyek nem csak a problémákat, de a lehetséges megoldási lehetőségeket is bemutatják.

A csatorna címe szándékosan provokatív. Ahogy Dániel mondja, a magyar táj ma „nem víznek való”, mert a történelmi folyószabályozásokkal, belvízmentesítéssel, a mocsaras területek lecsapolásával olyan rendszert építettünk, amelynek célja nem a víz megtartása, hanem annak minél gyorsabb levezetése. Ezt a helyzetet kell megváltoztatni, és ahogy vendégem mondja, ha sikerül, még az is lehet, hogy „át lehet brandelni a csatornát víznek való vidékre”.

A beszélgetés egyik fókuszpontját a Homokhátság helyzete adta, ahol talán a legnagyobb a baj. A terület egyes pontjain tíz méter mélyre kell ásni, mire talajvízhez érünk. Dániel szerint ez „gyakorlatilag halálos ítélet a felszíni növényeknek”. De nem csak az Alföld van nehéz helyzetben: a Dunántúlon, ha lassabban és nem is mindenütt, de már elindultak hasonló folyamatok.

A legjobb víztározó a talaj

Csala Dániel úgy látja, hogy az elmúlt időszakban, talán nem függetlenül az évek óta egyre pusztítóbb szárazságoktól, felgyorsultak az események társadalmi és szakmai szinten egyaránt.

A vízhiányt testközelből érzékelő helyiek például egyre gyakrabban szerveződnek össze, és válnak vízőrzőkké. Ilyen csoport a Nem víznek való vidék csatornáján is szereplő Marispusztai Önkéntes Vízőrzőké. Ők helyi fürdő csurgalékvizét megfogják: nem engedik elfolyni, hanem beszivárogtatják a talajba. A probléma súlyát és munkájuk fontosságát jól mutatja, hogy az új kormány első kihelyezett ülésén éppen Marispusztára látogattak el.

A vízügyi szakmában is megindultak a változások. Noha az elmúlt nagyjából 200 évben a fő prioritás az árvíz- és belvízmentesítés volt, a „káros” vizek gyors levezetése, mára a feladat egyre inkább a vízmegtartás. Ennek egyik első lépéseként indult el 2024-ben a „Vizet a tájba” program, melynek – bár még csak erősen korlátozottan, de – már vannak eredményei.

Az ilyen kezdeményezések azért is létfontosságúak, mert, ahogy vendégem mondja, a talaj a legjobb víztározó. A lábunk alatt megőrzött víz segíti a kritikus szintre süllyedt talajvíz pótlását, és szemben a víztározókkal, jóval alacsonyabb a párolgási veszteség is.

„Azt szokás mondani, hogy a legjobb víztározó a talaj. Sajnos nem a szemnek kedves víztározók jelentik a megoldást, hanem a talajban tározott víz” – hangzik el az adásban.

Az adásban a fentieken túl szó esik arról, hogy:

• a vízhiány már nem csak agrárkérdés, hanem mezoklimatikus probléma és élhetőségi kihívás is egyben,

• az agrártámogatások rendszere, és az aszálykár-kompenzáció sokszor rossz irányba motiválja a gazdákat, így ezek megváltoztatása elkerülhetetlennek tűnik,

• az Alföld legalább 10–15%-án a tájhasználat átalakítására van szükség, a területek egy részén pedig állandó vagy időszakos vízborítást kell létrehozni,

• a városi vízmegtartás és szivacsvárosok szerepe felértékelődik, mert képes tompítani a klímaváltozás hatásait a településeken

• miért optimista mégis Csala Dániel, és mit gondol arról, hol tartunk majd 10–15 év múlva.

Hazánk legértékesebb természeti kincsei közé tartoznak a gyepterületek melyek fajgazdagsága, és a klímaváltozás mérséklése szempontjából kulcsfontosságú széntároló képessége kiemelkedő. Sajnos mégis mostohán bánunk a gyepeinkkel, legyenek azok a természetben, vagy épp a kerítésünkön belül. A gyepek fontosságáról, megvédésük lehetséges módozatairól és a városi gyepterületek – avagy méhlegelők – jelentőségéről Kántás Zoltánnal beszélgettünk.

Kis léptékben, 100 m² alatti területeket vizsgálva a növényfajok számában a gyepek világrekorderek: több fajt vonultatnak fel, mint az esőerdők. Mégis, ha a természetvédelem szóba kerül, mindenkinek először az erdők ugranak be. Ha valaki beruházást tervez, komoly ellenállásra számíthat, ha fákat kell kivágni az építkezés miatt. A gyepek miatt viszont nem sokan állnak ki. Talán ezért is hívják a feltöretlen területeken megvalósuló fejlesztéseket zöldmezős beruházásnak.

Pedig a gyepek jelentősége – nem is csupán diverzitásuk és szénmegkötő képességük okán – óriási. A gyepek az ízeltlábúak paradicsoma, ők pedig a természet egyik legfontosabb építőkockáját jelentik: ha holnap eltűnne az összes ember a föld színéről, túl sok dolog nem változna meg; ha eltűnnének az ízeltlábúak, minden a feje tetejére állna.

Ezek az élőlények olyan fontos feladatokat látnak el, mint a beporzás, vagy épp a lebontás. Vendégem egy pizzás példát hozott: ha eltűnnének a beporzók, akkor ugyan még tudnánk rendelni pizzát (a gabonák ugyanis önbeporzók), de a feltéttel már gondban lennénk. Einstein szerint, ha eltűnnek a beporzók, az emberiség is kihal négy éven belül. Persze, ahogy az az adásból is kiderül, a zseniális fizikus valószínűleg soha nem mondott ilyesmit, és talán a négy év is túlzás, de – bárkitől is származik a mondás – a valóságtól azért túlzottan mégsem áll messze.

Nem csak a méhek legelésznek

A beporzók között fontos szerepet kapnak a méhek, de távolról sem ők az egyetlenek, akik részt vesznek ebben a munkában. A városokban mégis méhlegelőnek hívjuk a gyepterületeket, ez azonban csak marketingfogás: a méhecskéket mindenki szereti, könnyű velük eladni valamit, ami nem feltétlenül vonzó a „rendezett” környezethez szokott ember számára.

Ahogy egy korábbi adásunkban is szót ejtettünk róla, a nyírt, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk – az angolkert-eszmény – Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A jelenlegi klímaviszonyok mellett azonban a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani, ráadásul az élővilág szempontjából is zsákutcát jelent.

Velük szemben a méhlegelőket évente csak 1–2 alkalommal kaszálják, azt is úgy időzítve, hogy az őshonos növények vegetációs ciklusához illeszkedjen – magyarul, hogy virágozhassanak és elszórhassák a magjukat. Ezzel a módszerrel, néhány év alatt gyönyörű, őshonos gyepterület jön létre, ahol nem kell tartanunk olyan növényektől, mint például a sokaknak kellemetlenséget okozó parlagfű.

Az adásban szót ejtünk arról, hogy miként lehet úgy létrehozni természetes gyepeket, hogy azok városi környezetben is vonzóak, és a többség számára elfogadhatók legyenek. A méhlegelő ugyanis nem arról szól, hogy hagyjuk, hogy a kertünk vagy a közparkok dzsumbujjá váljanak. Sokkal inkább arról, hogy a közvetlenül nem használt területeken hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ugyanitt viszont az is elhangzik, hogy azokon a területeken, ahol szabadidős tevékenységet folytatunk, pihenünk, vagy épp a gyerekek játszanak, igenis indokolt a fűnyírás, és adott esetben a locsolás is.

Az adásban szó esik még:

• a vágatlan május mozgalomról,
• a gyepterületek hűtőhatásáról és vízmegtartó képességéről,
• jó példákat gyűjtő és alkalmazó civilekről,
• a természetes gyepek eltűnésének okairól és üteméről,
• a méhekről és más beporzókról,
• a növényvédelmi és állategészségügyi szerek negatív hatásairól,
• és arról is, hogy milyen lehet a természetes gyep egy hangya szemszögéből.

Mi köze van a folpaknak a Balatonhoz? Miért veszélyesebb a tóra a magas vízszint, mint az alacsony? És tényleg fenyeget a kiszáradás? A Holnapután legújabb epizódjában dr. Vasas Gáborral, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) főigazgatójával beszélgettünk. A maratoni hosszúságú adásban olyan tények hangzottak el, melyek sokszor teljesen felülírják azt, ami a közvélekedésben él a Balatonról.