A Nem víznek való vidék Youtube-csatorna alapítója, Csala Dániel szerint versenyt futunk az idővel, hogy megmentsük a kiszáradó magyar tájat.

Podcastunk legújabb adásában egy olyan emberrel beszélgetek, aki – bár nem vallja magát szakembernek – nagyon sokat tud a vízválságról, amellyel országunknak szembe kell néznie. Csala Dániel már évek óta foglalkozott a témával, amikor megalapította a csatornáját, ahova olyan filmeket és podcastokat gyárt operatőrével, amelyek nem csak a problémákat, de a lehetséges megoldási lehetőségeket is bemutatják.

A csatorna címe szándékosan provokatív. Ahogy Dániel mondja, a magyar táj ma „nem víznek való”, mert a történelmi folyószabályozásokkal, belvízmentesítéssel, a mocsaras területek lecsapolásával olyan rendszert építettünk, amelynek célja nem a víz megtartása, hanem annak minél gyorsabb levezetése. Ezt a helyzetet kell megváltoztatni, és ahogy vendégem mondja, ha sikerül, még az is lehet, hogy „át lehet brandelni a csatornát víznek való vidékre”.

A beszélgetés egyik fókuszpontját a Homokhátság helyzete adta, ahol talán a legnagyobb a baj. A terület egyes pontjain tíz méter mélyre kell ásni, mire talajvízhez érünk. Dániel szerint ez „gyakorlatilag halálos ítélet a felszíni növényeknek”. De nem csak az Alföld van nehéz helyzetben: a Dunántúlon, ha lassabban és nem is mindenütt, de már elindultak hasonló folyamatok.

A legjobb víztározó a talaj

Csala Dániel úgy látja, hogy az elmúlt időszakban, talán nem függetlenül az évek óta egyre pusztítóbb szárazságoktól, felgyorsultak az események társadalmi és szakmai szinten egyaránt.

A vízhiányt testközelből érzékelő helyiek például egyre gyakrabban szerveződnek össze, és válnak vízőrzőkké. Ilyen csoport a Nem víznek való vidék csatornáján is szereplő Marispusztai Önkéntes Vízőrzőké. Ők helyi fürdő csurgalékvizét megfogják: nem engedik elfolyni, hanem beszivárogtatják a talajba. A probléma súlyát és munkájuk fontosságát jól mutatja, hogy az új kormány első kihelyezett ülésén éppen Marispusztára látogattak el.

A vízügyi szakmában is megindultak a változások. Noha az elmúlt nagyjából 200 évben a fő prioritás az árvíz- és belvízmentesítés volt, a „káros” vizek gyors levezetése, mára a feladat egyre inkább a vízmegtartás. Ennek egyik első lépéseként indult el 2024-ben a „Vizet a tájba” program, melynek – bár még csak erősen korlátozottan, de – már vannak eredményei.

Az ilyen kezdeményezések azért is létfontosságúak, mert, ahogy vendégem mondja, a talaj a legjobb víztározó. A lábunk alatt megőrzött víz segíti a kritikus szintre süllyedt talajvíz pótlását, és szemben a víztározókkal, jóval alacsonyabb a párolgási veszteség is.

„Azt szokás mondani, hogy a legjobb víztározó a talaj. Sajnos nem a szemnek kedves víztározók jelentik a megoldást, hanem a talajban tározott víz” – hangzik el az adásban.

Az adásban a fentieken túl szó esik arról, hogy:

• a vízhiány már nem csak agrárkérdés, hanem mezoklimatikus probléma és élhetőségi kihívás is egyben,

• az agrártámogatások rendszere, és az aszálykár-kompenzáció sokszor rossz irányba motiválja a gazdákat, így ezek megváltoztatása elkerülhetetlennek tűnik,

• az Alföld legalább 10–15%-án a tájhasználat átalakítására van szükség, a területek egy részén pedig állandó vagy időszakos vízborítást kell létrehozni,

• a városi vízmegtartás és szivacsvárosok szerepe felértékelődik, mert képes tompítani a klímaváltozás hatásait a településeken

• miért optimista mégis Csala Dániel, és mit gondol arról, hol tartunk majd 10–15 év múlva.

Hazánk legértékesebb természeti kincsei közé tartoznak a gyepterületek melyek fajgazdagsága, és a klímaváltozás mérséklése szempontjából kulcsfontosságú széntároló képessége kiemelkedő. Sajnos mégis mostohán bánunk a gyepeinkkel, legyenek azok a természetben, vagy épp a kerítésünkön belül. A gyepek fontosságáról, megvédésük lehetséges módozatairól és a városi gyepterületek – avagy méhlegelők – jelentőségéről Kántás Zoltánnal beszélgettünk.

Kis léptékben, 100 m² alatti területeket vizsgálva a növényfajok számában a gyepek világrekorderek: több fajt vonultatnak fel, mint az esőerdők. Mégis, ha a természetvédelem szóba kerül, mindenkinek először az erdők ugranak be. Ha valaki beruházást tervez, komoly ellenállásra számíthat, ha fákat kell kivágni az építkezés miatt. A gyepek miatt viszont nem sokan állnak ki. Talán ezért is hívják a feltöretlen területeken megvalósuló fejlesztéseket zöldmezős beruházásnak.

Pedig a gyepek jelentősége – nem is csupán diverzitásuk és szénmegkötő képességük okán – óriási. A gyepek az ízeltlábúak paradicsoma, ők pedig a természet egyik legfontosabb építőkockáját jelentik: ha holnap eltűnne az összes ember a föld színéről, túl sok dolog nem változna meg; ha eltűnnének az ízeltlábúak, minden a feje tetejére állna.

Ezek az élőlények olyan fontos feladatokat látnak el, mint a beporzás, vagy épp a lebontás. Vendégem egy pizzás példát hozott: ha eltűnnének a beporzók, akkor ugyan még tudnánk rendelni pizzát (a gabonák ugyanis önbeporzók), de a feltéttel már gondban lennénk. Einstein szerint, ha eltűnnek a beporzók, az emberiség is kihal négy éven belül. Persze, ahogy az az adásból is kiderül, a zseniális fizikus valószínűleg soha nem mondott ilyesmit, és talán a négy év is túlzás, de – bárkitől is származik a mondás – a valóságtól azért túlzottan mégsem áll messze.

Nem csak a méhek legelésznek

A beporzók között fontos szerepet kapnak a méhek, de távolról sem ők az egyetlenek, akik részt vesznek ebben a munkában. A városokban mégis méhlegelőnek hívjuk a gyepterületeket, ez azonban csak marketingfogás: a méhecskéket mindenki szereti, könnyű velük eladni valamit, ami nem feltétlenül vonzó a „rendezett” környezethez szokott ember számára.

Ahogy egy korábbi adásunkban is szót ejtettünk róla, a nyírt, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk – az angolkert-eszmény – Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A jelenlegi klímaviszonyok mellett azonban a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani, ráadásul az élővilág szempontjából is zsákutcát jelent.

Velük szemben a méhlegelőket évente csak 1–2 alkalommal kaszálják, azt is úgy időzítve, hogy az őshonos növények vegetációs ciklusához illeszkedjen – magyarul, hogy virágozhassanak és elszórhassák a magjukat. Ezzel a módszerrel, néhány év alatt gyönyörű, őshonos gyepterület jön létre, ahol nem kell tartanunk olyan növényektől, mint például a sokaknak kellemetlenséget okozó parlagfű.

Az adásban szót ejtünk arról, hogy miként lehet úgy létrehozni természetes gyepeket, hogy azok városi környezetben is vonzóak, és a többség számára elfogadhatók legyenek. A méhlegelő ugyanis nem arról szól, hogy hagyjuk, hogy a kertünk vagy a közparkok dzsumbujjá váljanak. Sokkal inkább arról, hogy a közvetlenül nem használt területeken hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ugyanitt viszont az is elhangzik, hogy azokon a területeken, ahol szabadidős tevékenységet folytatunk, pihenünk, vagy épp a gyerekek játszanak, igenis indokolt a fűnyírás, és adott esetben a locsolás is.

Az adásban szó esik még:

• a vágatlan május mozgalomról,
• a gyepterületek hűtőhatásáról és vízmegtartó képességéről,
• jó példákat gyűjtő és alkalmazó civilekről,
• a természetes gyepek eltűnésének okairól és üteméről,
• a méhekről és más beporzókról,
• a növényvédelmi és állategészségügyi szerek negatív hatásairól,
• és arról is, hogy milyen lehet a természetes gyep egy hangya szemszögéből.

Mi köze van a folpaknak a Balatonhoz? Miért veszélyesebb a tóra a magas vízszint, mint az alacsony? És tényleg fenyeget a kiszáradás? A Holnapután legújabb epizódjában dr. Vasas Gáborral, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) főigazgatójával beszélgettünk. A maratoni hosszúságú adásban olyan tények hangzottak el, melyek sokszor teljesen felülírják azt, ami a közvélekedésben él a Balatonról.

Szépen gondozott, élére vágott gyep, tujasor, és gondosan permetezett rózsák – ezek sokak szemében az ideális kert képét festik. Csakhogy mindez valójában egy mesterségesen életben tartott rendszer, amely tőlünk energiát vesz el, körülöttünk lévő élővilágnak pedig nem ad vissza semmit. Bereczki Anna kerttervezővel arról beszélgettünk, hogyan lehetne ezt másképp csinálni, és az embert valamint a természetet is éltető kerteket létrehozni.

Bereczki Anna biomérnök, kerttervező, a fenntartható kertek kialakításával foglalkozó BBlooms alapítója.

A nyírott, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk nem véletlenül alakult ki: az angolkert-eszmény Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A probléma csak az, hogy egészen más mennyiségű csapadék hullik a szigetországban, mint nálunk, és a szárazság is más dimenzióban értelmezhető. Itthon, a jelenlegi klímaviszonyok mellett a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani – és minél hosszabb aszályos tavaszokat és nyarakat élünk meg, annál világosabb, hogy ez zsákutca.

A fenntartható kert gondolata ezzel szemben egészen más megközelítést kíván: olyat, amelyben nemcsak mi, és a más klímáról származó esztétikai ihletésünk van jelen, hanem a talaj mikroorganizmusaitól a beporzókon át a madarakig és sünökig mindenki. Bereczki Anna szerint a kert valójában egy ökoszisztéma, és a tervezési munka lényege éppen az, hogy ennek az egész rendszernek tudjunk segíteni – nem ellenük, hanem velük dolgozva. Ez azt is jelenti, hogy az őshonos, és – ahol szükséges – a szárazságtűrő fajokat részesítjük előnyben, mulcsozással tartjuk meg a nedvességet a talajban, és időt adunk a természetes egyensúly kialakulásának.

A fenntartható kerttervezés lényege nem az, hogy egy csettintésre magazinba illő kertünk lesz. Ez egy sokkal hosszabb, türelmet igénylő folyamat – de cserébe a végén egy valóban élő, szinte önfenntartó rendszerünk lesz. Mindez pedig nem csak miattunk és a helyi élővilág miatt fontos. Budapesten például 60 Margitszigetnyi magánkert létezik – ha ezeket fenntartható, klíma- és természetbarát módon alakítanánk ki, az összességében komoly hatással bírna a főváros mikroklímájára: élhetőbbé válna minden városlakó számára.

Az összefüggés jól látható: ahol betonfelületek és műfű dominálnak, ott a hőszigethatás csak fokozódik – egy szélsőséges példában a Széll Kálmán téren mért műfű felszíne egy forró nyári napon 60 fokos volt, miközben a közeli árnyékos zöldfelület alig 28 fokot mutatott. Anna tapasztalatai szerint a szemlélet változóban van, úgy a köztereken, mint a magánkertekben. Budapesten például egyre több közterületen váltják fel az egynyári virágágyásokat évelő, diverz ágyások, és egyre kevesebb helyen zsákolják be ősszel a faleveleket.

Az adásban ezeken túl szót ejtünk arról:

• hogy miért pusztulnak el sorra a tuják, és miért nem a babérmeggy ültetése a helyes válasz erre a problémára,
• miért érdemes az őshonos fajokat választani, de milyen esetben lehet mégis jó választás az idegenhonos növény,
• a vegyszermentesség kérdéséről és arról, hogy mit tegyünk, ha tetves lett a rózsánk,
• és egy izgalmas önkéntes kertészprogramról, amelyet Anna most próbál meghonosítani itthon a Főkerttel közösen.

Tudtad, hogy Európában évente 90 ezer tonna gyapjú keletkezik, amit a gazdák egy része egyszerűen elás vagy elégeti? Miközben a mezőgazdaság aszállyal, a talajok kimerülésével és az egyre drágább, és a klímaváltozást is fűtő műtrágyákkal küzd. Dr. Veres Andrea növényorvos, a Fitowool társalapítója megmutatja, hogyan lehet ebből a két problémából egyetlen elegáns megoldást csinálni vegyszerek vagy komoly kibocsátások nélkül. Az adásban ezen felül szó esik a légköri aszályról, a műtrágyák szénlábnyomáról, a gyapjúpiac abszurd helyzetéről – és arról, hogy miért lehet a jövő kertészetének egyik legfontosabb alapanyaga épp az, amit ma veszélyes hulladékként kezelünk.

Gondoltad volna, hogy minden kattintásod szén-dioxid kibocsátással jár? Minden egyes Google-kereséssel, Netflix-sorozattal vagy Instagram-pörgetéssel karbonlábnyomot hagyunk magunk után – csak éppen nem látjuk a füstöt. Huszics György, a Carbon.Crane társalapítója azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye: megmérje és csökkentse a digitális karbonlábnyomunkat.

Mert ez a lábnyom nem kicsi. Sőt! Becslések szerint egy átlagos földlakó éves digitális karbonlábnyoma 229 kg. Hogy kontextusba helyezzük, ez nagyjából annyi, mint elrepülni Budapestől Párizsig.

A repülésről gyakran beszélünk a fenntarthatóság kapcsán, mint az egyik legnagyobb szennyező. A digitális világ még nem került fel a mentális térképünkre, pedig – ahogy az adásból kiderül – a hozzá kapcsolódó kibocsátás már meghaladja a légiközlekedését.

Az interneten nagyjából 6 milliárdan vagyunk fenn: az emberiség túlnyomó többsége. Ráadásul az adatforgalom évről évre 20–25 százalékkal nő. Ahogy Huszics György elmondja, ez egyre kevésbé az emberek, és egyre inkább a gépek hajtják: a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslése szerint 2030-ra az adatközpontok mesterséges intelligenciához köthető energiaigénye akkora lesz, mint Japáné.

Mérd meg a saját digitális lábnyomod! Használd a 👉 Carbon.Crane mérőjét 👈 és tudjuk meg együtt, hogy mekkora a Greendex olvasók átlagos digitális karbonlábnyoma.

Azt persze senki nem vitatja, hogy az AI elképesztő dolgokra képes, és az élet sok területén nagy segítségünkre lehet. Az viszont bizonyos, hogy még nem tanultuk meg megfelelően használni, miközben a környezeti lábnyoma „elképesztő”.

A klímaváltozás tekintetében a digitalizáció a megoldás egyik kulcsából – pl. papírmentes iroda, online megbeszélések –, egyre inkább a probléma részévé kezd válni hatalmas kibocsátásával, és tetemes vízigényével.

Ahhoz képest pedig, hogy mekkora – és egyre növekvő! – kihívással nézünk szembe, a tudatosság egyelőre megdöbbentően alacsony, hiszen sokan még azzal sincsenek tisztában, hogy digitális térben zajló tevékenységük mekkora kibocsátással jár.

Épp ezért az adásban végigjárjuk azt is, hogy miképp lehetünk tudatosabb felhasználók, beszéljünk akár az AI-ról, akár csak olyan hétköznapi dolgokról, mint a telefonunkkal történő fényképezés.

Az adásban szóba kerül többek közt

• arról, hogy az AI mennyivel több energiát fogyaszt egy hagyományos Google-keresésnél, és hogy ez miként optimalizálható,
• az adatközpontok meglepő vízigényéről és arról, hogy a hűtési probléma már társadalmi konfliktusokat szül,
• a Carbon.Crane eszközéről, amellyel weboldalak karbonlábnyoma mérhető és csökkenthető
• arról, hogy egy-egy látogatottabb oldal optimalizálásával évi több száz tonna kibocsátás spórolható meg,
• az AI leghatékonyabb használatáról, mellyel csökkenthetjük a kapcsolódó kibocsátásokat,
• és arról, hogy Huszics György miért használ még mindig egy közel tíz éves telefont.

Mit csinál egy permakultúrás tervező, ha történetesen nem kertes házban, vagy épp egy tanyán él? Hát dzsungelt varázsol a gangra! Lőrinczi István egy belső-ferencvárosi társasház folyosóján bizonyította be, hogy a természettel való együttműködés gyakorlatilag bárhol megvalósulhat. A Perma Gang projekt alapítójával a permakultúráról, a természet mintázatainak követéséről, és a bárhol megvalósítható változásokról beszélgettünk.

Képzeljük el, hogy nincs kertünk, nincs talajunk, csak egy negyedik emeleti körfolyosó és a vágy, hogy a természetet közelebb hozzuk a családunkhoz. Sokan talán csak legyintenének, de István beleállt a dologba: ma közel 80-féle növény és két dézsató színesíti a gangot, rendszeres vendégek a beporzó rovarok, az álkaszáspókok és a lepkék; a szúnyogok miatt pedig a denevérek is megjelentek.

Mindez azonban nem maradt meg a saját folyosójuk határain belül: a szomszédok elkezdtek zöldíteni, a projektnek híre ment, megbízások érkeztek óvodáktól, iskoláktól, közösségi kertektől, a gangon végzett kísérletből pedig lassan közösségek szökkentek szárba. A projekt(ek) megvalósításához vendégem a permakultúra tervezési rendszerét hívta segítségül.

A permakultúra fogalmával egyre többször találkozhatunk, egyre gyakrabban merül fel a fenntarthatóságról szóló diskurzusokban. Azonban sokan tévesen azonosítják egy kertészeti módszertannal: valójában egy tervezési rendszerről van szó, amely nemcsak a kertben, hanem az élet minden területén alkalmazható. Ezt mutatja három legfőbb etikai alapelve is: a bioszféra védelme, az emberek védelme és a méltányos megosztás. A tervezési rendszer alapját pedig a megfigyelés adja: megérteni és lemásolni a természet működését az emberek szükségleteihez igazítva.

A talán az elmúlt napok esőzései folytán kissé mérséklődő aszályhelyzet kapcsán arról is beszéltünk, hogy a permakultúra erre a kihívásra is tud érvényes válaszokat adni. A kulcs ebben az esetben nem az, hogy több vizet juttatunk a rendszerbe (tehát többet locsolunk), hanem az, hogy radikálisan csökkentjük a vízigényt. Ehhez pedig megint a természettől vesszük a példákat: talajtakarás, szárazságtűrő fajok telepítése, sűrű beültetés stb. Az adásban elhangzó elvek alkalmazásával „tíz liter helyett háromra van szükség ugyanakkora területen”.

Az adásban szót ejtünk még:

• a komposztálásról és a lehetséges formáiról,
• a szemléletformálás fontosságáról minden életkorban,
• a permakultúra-tervezői tanfolyamokról, ahol megtanulhatunk figyelni, és azt is, hogy mit érdemes megfigyelni,
• a közösségi kertekről és azok fontosságáról,
• a saját termelésű élelmiszerek szerepéről,
• valamint arról is, hogy miként érdemes belevágni bárhol és bármikor saját kertünk kialakításába.

„...a méhek tökéletesen szimbolizálják azt, hogy ha a kis, jelentéktelen, sárga szőrös fenekű méhecskék összefognak egy szorgos rajba, akkor felsokszorozódik a hatásuk. Ha sokan felkapjuk a fejünket, és egy szorgos rajba verődünk, akkor egy zöldebb jövő felé tudjuk venni az utat” – vallja Hegedűs Kristóf.

Az adásban a beeco nevű fenntarthatósági témájú applikáció társalapítójával beszélgetünk. Az adás apropóját az adja, hogy épp a napokban indult el a beeco új funkciója, mely az ökológiai lábnyomunk kiszámítását teszi lehetővé.

Ennek megfelelően beszélünk erről a mutatóról, és arról is, miben különbözik a karbonlábnyomtól. Ezek mellett pedig szót ejtünk majd, egy még alig ismert fogalomról. Ez az ökológiai kéznyom, mely lehetővé teszi, hogy ne a negatív, hanem a világra gyakorolt pozitív hatásunk kerülhessen a középpontba.

Itt beszéltünk korábban Hegedűs Kristóffal, ide kattintva pedig a beeco online felületét érhetitek el.